Rab Árpád: hamarosan jön az áttörés, 180 évig is jól élhet az ember - ez nem álom

Legutóbb két éve adott nekünk interjút. Az egyik legerőteljesebb mondása akkor az volt, hogy 50 év múlva megszülethetnek azok az emberek, akiknek már nem kell meghalniuk. Ez alapján most 48 évnél tartunk? Hiszen a világ közben gyorsul.

Nagyon jó kérdés, és abszolút jó irányba haladunk. Az is lehet, hogy akkor még óvatos voltam az 50 évvel, és valójában lehet, hogy már 40 év múlva ott leszünk, de maradjunk az 50-nél — szeretnék ragaszkodni a saját jóslataimhoz.

Itt fontos látni, hogy az emberi élet ritmusa teljesen más, mint a technológiai fejlődésé. Mondok egy példát: most már léteznek olyan mesterséges intelligencia-alapú előrejelző rendszerek, amelyek hét évvel előre meg tudják jósolni a Parkinson-kór kialakulását. Csakhogy biztosan tudni, hogy tényleg működik-e, ahhoz most hét évet kellene várnunk. Nyilván nem fogunk hét évig ülni, hanem már most dolgozunk rajta.

De ugyanez igaz arra is, hogy egyre komolyabb kutatások zajlanak az időskor élhetőbbé tételére, és arra, hogy a most születő emberek akár 110-120 évig is élhessenek jó állapotban. Ez egy abszolút reális forgatókönyv, bár persze az elején nem az egész emberiségre fog ez vonatkozni. De én továbbra is tartom ezt a víziót, és ami talán még fontosabb, hogy ne csak a jövő nemzedékei, hanem a most élők számára is elérhetővé váljon egy minőségibb, aktív, méltóságteljes időskor.

És ez a lényeg: nem az a cél, hogy csak hosszabb legyen az élet, hanem hogy az élettartam hosszabbodása minél jobb, minél teljesebb, minél élvezetesebb legyen. Ne csak meghosszabbítsuk azt a vegetatív időszakot, amikor már nem igazán tud aktívan részt venni az ember az életben. Ezen a téren rengeteg izgalmas fejlesztés és eredmény várható a következő évtizedekben.

Őszintén szólva nem az a cél, hogy valaki végtelen ideig éljen, hanem hogy minél tovább éljen jó karban és boldogan.

Nem véletlen, hogy a vámpíros filmekben is 20 évesen változnak vámpírrá — mert akkor a legjobb formájukban vannak, és azt a pillanatot akarják meghosszabbítani.

A lényeg, hogy egy 180 évig élő embernek ne csak 50-60-70 éves korától romoljon az állapota, hanem végig minőségben éljen. Szóval mielőtt ez az 50 év lejár - vagy hát... most már 48 -, a következő igazán nagy lépés az lesz, amikor egyre több idős ember élhet majd valóban jó állapotban, tartalmasan és élhetően.

Ha ezt a dolgot nem is, esetleg van olyan dolog, amit azóta radikálisan másképpen lát? Lássuk be: rengeteg minden történt azóta a Földön.

Ez leginkább attól függ, milyen szinten közelítjük meg az eseményeket. Például az a metatrend, hogy a mesterséges intelligencia elterjedése tükröt tart elénk, és megmutatja, mennyit ér a munka, amiért fizetünk, nem változott. Az igaz, hogy az utóbbi években nagyon gyorsan jelennek meg az újabb és újabb fejlesztések, de ez várható volt. Ugyanígy előre látható volt az is, hogy az egészségügyben zajlanak a háttérben olyan innovációk, amelyek 2-3 éven belül a piacon is megjelennek, és újabb turbulenciát okoznak.

A világ változása alatt gondolom elsősorban a geopolitikai helyzet változásaira célzott.

Ezek viszont gyakran az egyéneken múlnak, míg a jövőkutatás és a trendelemzés statisztikai átlagokkal dolgozik. A lényeg inkább az, hogy ezek a mély és gyors változások a teljes folyamatra milyen hatással vannak. Ha egy ország szintjén vizsgáljuk, lehet, hogy gyökeres változást látunk. Ha viszont az emberiség jövőjéről beszélünk, sok esemény csak egy döccenő vagy egy kis kerülő.

Az, hogy együttműködő társadalomra van szükség, amelyben az erőforrásokat megosztjuk, és az olyan üzleti modellek működnek, amelyek a hatékonyságra és intelligens együttműködésre építenek, szintén nem változott. Az is várható volt, hogy a globalizáció túlfogyasztása és túltermelése előbb-utóbb "okosodni" kezd. Hogy ezt most válságként vagy lelassulásként érzékeljük, az sokszor hozzáállás kérdése is.

Ez nem jelenti azt, hogy a változások nem befolyásolnak bennünket, vagy hogy nem kell időről időre újragondolni, finomítani dolgokat — akárcsak az üzleti modelleket. De maga a „folyó” halad tovább. Ahogy előre is lehetett látni. Vannak benne örvények, néha visszacsapások, amelyek egyes emberek életét gyökeresen befolyásolhatják.

Rab Árpád

Az elmúlt évek legnagyobb durranása egyértelműen az AI megjelenése. De ténylegesen mekkora forradalomnak számít ez? Ha csak a saját tapasztalatomból indulok ki, úgy tűnik, nem volt akkora hatása, mint például az internetnek, vagy az okostelefonok elterjedésének. Mikor történhet meg az igazi áttörés?

Szerintem a mesterséges intelligencia igenis hozott akkora forradalmat, mint az említett dolgok. Persze nem mindegy, mire gondolunk pontosan. Az, hogy megpróbáljuk a gépet gondolkodásra tanítani, régóta létező vágy — nagyjából az 1950-es évek óta fejlesztenek különböző intenzitással ilyen rendszereket. Két fő irány volt: az egyik az emberi agy működését próbálta leképezni, a másik pedig egy teljesen másfajta, gépi gondolkodás kialakítására törekedett. Ez utóbbi tört át igazán az elmúlt években, sok tényező együttállásának köszönhetően.

Minden új technológiánál megfigyelhető egy hullámzás. Eleinte nagyon felfut, mindenki azt mondja, hogy forradalmi lesz. Aztán jön egyfajta kiábrándultság, amikor azt érezzük: 'ez sem változtatott meg mindent.' Elkezdjük sorolni, hogy mi maradt a régi. De idővel szépen a helyére kerül, és elkezdi átalakítani a világot.

Az AI azért számít nagy változásnak, mert hosszú távon formálja át az életünket. Ha visszagondolunk, az internet is először csak kevesekhez jutott el, és kezdetben ugyanazokat a dolgokat csináltuk vele, mint előtte, csak digitálisan. Leveleztünk, dokumentumokat küldtünk — aztán eltelt 10 év, és már jogi érvényű dokumentumokat írunk, e-mail címekkel operálunk, online kereskedünk. A viselkedések mélyebben is megváltoztak, nem csak a technológia felszínén.

A mesterséges intelligencia most elsősorban az üzleti modelleket alakítja át. Az ipari társadalom repetitív, monoton munkái elkezdenek átalakulni. Van egy pótlóhatása is: aki eddig valamire nem volt képes, most képessé válhat rá. Ugyanakkor fokozó hatása is van: aki jó valamiben, az még jobb lehet vele. De itt jön a kérdés: mit kezdünk a felszabaduló időnkkel? Még többet dolgozunk, vagy végre jut időnk megmenteni a bolygót?

Ez egy hosszú folyamat, legalább 10 éves kifutással. Az igazi változásokat sokszor nem is vesszük észre, mert fokozatosan épülnek be a mindennapjainkba. Ma már például természetesnek vesszük, hogy egy AI foglalja össze a szövegeket — nem újdonság, már nem is számolunk vele tudatosan. De közben megváltozik a bizalom rendszere, az üzleti modellek, sőt, a generatív mesterséges intelligencia hozta a legnagyobb hullámzásokat a közelmúltban.

De nem ez a lényeg igazán, hanem az, ami a háttérben zajlik: a funkcionális kutatás-fejlesztés hihetetlen mértékű felgyorsulása. Ez hozza majd az igazán nagy változásokat: új gyógyszerek, hatékonyabb autók, termelékenyebb, de környezetkímélőbb ipar. Ezek nem feltétlenül látványos, de nagyon is lényeges változások.

Rab Árpád

A világban jelenleg rengeteg dolog instabil lábakon áll. A mesterséges intelligencia segíthet kezelni ezt a sokféle – gazdasági, politikai, társadalmi – válságot, vagy inkább tovább növeli a bizonytalanságot? Hiszen maga az AI is egy kiszámíthatatlan algoritmus, sokszor még azok számára is, akik fejlesztik.

Azt gondolom, hogy ez az emberiség eddigi legsikeresebb generációja. Olyan eredményeket értünk el, amelyekkel már túl is léptünk a saját biológiai korlátainkon. Megháromszoroztuk az átlagos élettartamot, és a születések túlélési aránya is jóval magasabb lett. A természetet – bár ez nem feltétlenül pozitív –  leigáztuk, és ez alapvetően megváltoztatta a viszonyunkat hozzá. Mindezek eredményeként ma egy ember életét már több ezer tényező befolyásolhatja. A kínai tőzsde mozgása, az amerikai belpolitika, vagy épp az afrikai éghajlati változások – mind-mind hatással vannak ránk. A világ tehát nem feltétlenül lett bizonytalanabb, inkább csak rendkívül soktényezőssé vált.

Ahhoz, hogy ezt az összetettséget kezelni tudjuk, két dologra volt szükségünk. Az egyik, hogy az érzékelésünket kiterjesztettük a biológiai határokon túlra – ez lett a digitális tér, az internet, az információs hálózatok. Ma már nem csupán az a valóság, amit közvetlenül látunk, hanem amit a különböző digitális csatornákon keresztül érzékelünk, olvasunk, hallunk. Ez alapvetően új helyzetet teremtett. A másik pedig, hogy már nem vagyunk képesek önmagunkban feldolgozni és kezelni ezt a mennyiségű információt és összefüggést. Gépekre, rendszerekre van szükségünk hozzá – mesterséges intelligenciára, automatizmusokra. Nem lehet egyszerre figyelni arra, hogy otthon jól működjön a termosztát, biztonságos legyen az önvezető autó és városi szinten optimalizált a vízfogyasztás. Ehhez mind gépek kellenek.

Ebben az értelemben tehát a mesterséges intelligencia pozitív fejlemény: egy eszköz, amelyre szüksége van az emberiségnek, ha kezelni akarja ezt az új, komplex világot. Más kérdés, hogy maga a generatív mesterséges intelligencia – a vele járó bizalom, informáltság vagy éppen a kiszolgáltatottság – új kockázatokat is teremt. Egyfajta képességfokozó technológiáról beszélünk. Ha valaki például információs kontrollt akar gyakorolni, ezt most már sokkal könnyebben és kifinomultabban megteheti. Ugyanígy: ha valaki politikai hatalmat szeretne szerezni, vagy a munkaerőpiacot akarja befolyásolni mondjuk az árak manipulálásával, ezt is könnyebben megteheti.

A kockázatok tehát valósak. Lesznek visszaélések, veszélyek, kihívások. A bizalom kérdése, például az egészségügyben kritikus lesz: kinek hiszünk, kinek a véleményére hallgatunk? Egy jól működő társadalom ugyanis az együttműködésen alapul, és ha ez a bizalom elveszik, akkor hiába vannak fejlett technológiáink, nem tudunk majd közösen cselekedni. A megoldás kulcsa ezért egy többszereplős együttműködés lehet.

Az üzleti szféra részéről ez azt jelenti, hogy nemcsak pénzügyi szempontból, hanem etikai alapon is működnie kell – még ha nem is feltétlenül a klasszikus társadalomtudományi értelemben vett etikáról beszélünk. A jó üzleti etika lényege, hogy miközben a vállalatok természetesen profitorientáltak, hosszú távon fenntartható piacokra van szükségük, és ezeket érdemes olyan módon kiépíteniük, hogy a bizalmat is meg tudják tartani.

A második szereplő az állam és a szabályozás. A jogalkotás általában késésben van – nemcsak a szabályok megalkotásával, hanem azok betartatásával is. Ennek ellenére jelen kell lennie, és figyelemmel kell kísérnie a fejleményeket, reagálnia kell.

A harmadik, és talán legfontosabb szereplő maga a társadalom. Az, hogy kiben bízunk, nem dönthető el sem jogszabály, sem vállalati kommunikáció alapján. Nekünk, embereknek kell eldöntenünk, hogy a cselekedetek, a múltbeli viselkedés és az érdekek mentén kiben vagy miben érdemes megbízni. Mérlegelni kell: egy kedvező ajánlat most jónak tűnhet, de hosszú távon lekötelez, eladom magam – és vajon ki tudok-e ebből később lépni?

A mesterséges intelligenciát biztosan használni fogják jóra is, rosszra is – ez elkerülhetetlen. A lényeg az arányokon múlik. A fejlett országok ebből a szempontból viszonylag jól állnak. Sok a félelem, például hogy az AI ellopja a pénzünket vagy befolyásolja a politikát – de ugyanakkor sokkal több az eszköz is a kezünkben.

A valódi probléma az, hogy a fejlett és fejlődő világ közötti technológiai szakadék drámaian nő.

Ez a szakadék eddig is megvolt, de most olyan gyorsulással mélyül tovább, hogy talán már vissza sem lehet fordítani. A több pénz, nagyobb számítási kapacitás, több energia révén olyan előnyökhöz jutnak bizonyos régiók, amelyek mások számára elérhetetlenek lesznek. Ez elkerülhetetlenül új feszültségekhez vezet.

Azt gondolom, hogy ezt a változást folyamatosan kalkulálni kell – de nem maga a mesterséges intelligencia a valódi kérdés, hanem az, hogy milyen célra akarjuk használni. Például hogyan oldjuk meg a vízgazdálkodási problémákat globálisan, vagy hogyan kezeljük a gazdasági egyenlőtlenségeket – és ezekben milyen szerepe van az AI-nak. A következő 2-3 évben biztosan sok negatív tapasztalatra számíthatunk, de ezekből tanulni fogunk, és később egyre több pozitív irányú fejlődés jöhet.

Rab Árpád

Legutóbbi interjúnkban említette, hogy a jövőben nem közvetlenül a mesterséges intelligencia fogja  elvenni az emberek munkáját, hanem inkább az AI-használók és a nem használók között fog egy szakadék nyílni. Ehhez képest nemrég Bill Gates azt nyilatkozta, hogy akár már tíz éven belül helyettesítheti a munkáknak a 70-80%-át az AI. Ez mennyire lehet megalapozott?

A technológia nagyon gyorsan fejlődik, és a mesterséges intelligencia képességeit gyakran még alá is becsüljük. Sokszor rossz kérdéseket teszünk fel: arra koncentrálunk, hogy öntudatra ébred-e a gép, vagy hogy valaha besétál-e egy robot, és átveszi-e tőlünk a munkát egy az egyben. Pedig a valóság árnyaltabb.

Nem minden munka értékes vagy hatékony, és sok közülük már idejétmúlt. A fejlett országokban ma is 30–40 százalékos munkaerőhiánnyal küzdenek például az egészségügyben vagy az oktatásban. Itt nem az a kérdés, hogy a tanárokat le kell-e cserélni, hanem az, hogy hogyan tudnánk a meglévő tanárokat jobban segíteni, például gépi eszközökkel, hogy még hatékonyabban tudjanak tanítani.

Valójában sokkal inkább attól tartunk, hogy elveszítjük a fizetésünket, mintsem attól, hogy elveszítjük a munkánkat.

A klasszikus helyzet az, amikor valakinek megvannak a napi kvótái – például egy újságírónak három cikk naponta –, és közben megjelenik egy AI, ami tízet is képes megírni. Ilyenkor felmerül, hogy az újságírónak ezután húszat kell írnia, vagy egyet, de azt olyan színvonalon, amit az AI nem tud megugrani. A jó válasz valahol félúton lehet: az ember írja meg azt az egyet, az AI pedig az ember közreműködésével a többi nyolcat. Itt tehát nem az történik, hogy az AI elveszi a munkát, hanem egyrészt pénzügyi mércét állít elénk, másrészt újraértelmezi, mi számít értékesnek.

Például ha egy kisebb vállalkozás könyvelése ma már havi előfizetéses alapon, automatizált módon is megoldható, akkor a könyvelőknek azokat az ügyeket kell kezelniük, ahol valódi szakértelem kell.

És ez mindig így lesz: amit az AI megold, az hamarosan az alapelvárás részévé válik.

Ahogy régen tudni kellett írógéppel írni, ma már természetes, hogy szöveget szerkesztünk számítógépen. Hasonló a helyzet azzal is, hogy ma bárki tud prezentációt készíteni bármilyen nyelven – ez már nem jelent külön értéket. De az továbbra is érték lesz, ha valaki izgalmasan, jól tudja előadni vagy új ötletekkel áll elő.

Ezért sem tartom reálisnak a 70–80 százalékos kiváltást. Talán egyes nagy tömegű, fehérgalléros munkakörök esetén ez elképzelhető – például programozóknál, ahol sablonszerű tudásra épül sok pozíció. De egy tanár esetében nem csak az a feladat, hogy információt adjon át, hanem nevel, inspirál, példát mutat. Itt nem lehet ilyen radikális kiváltást végrehajtani. A valódi változás nem a kiváltás mértékében lesz, hanem abban, hogy teljesen átalakul, mit tekintünk értékes tudásnak és készségnek.

Öt-tíz év múlva nem azt fogjuk mondani, hogy az AI átvette a munka 80 százalékát, hanem azt, hogy átalakult minden. Az AI már szervesen beépült az operációs rendszerekbe, hétköznapi eszközökbe, és nevetségesnek tűnik majd, hogy valaha kézzel írtunk e-maileket. Mint ahogy ma is mosolygunk a floppylemezes mentésikonon.

Ez az átalakulás különösen fontos a fejlődő országokban, ahol nagyobb arányú, alapvetően repetitív jellegű munkát kiszerveztek – például call centerek, adatbeviteli feladatok. Ezeket az AI hamarabb tudja kiváltani, viszont kérdés, van-e ott elegendő oktatási és technológiai kapacitás egy szintlépéshez. Ezek a változások nem mindenhol egyformák, és éppen ezért veszélyesek az egységes jóslatok.

A világ nem egyik napról a másikra változik. Ezek mindig lengések, ingamozgások: ha valami olcsóbbá válik – például a gépi munka –, felértékelődik valami más – például a kézműves vagy humán munka. Lehet, hogy egy időre minden futárra szükség lesz, aztán jönnek a drónok, de lehet, hogy nem jönnek. És ha jönnek is, az csak újabb igényeket hoz létre.

Ez a folyamat nem olyan gyors, mint ahogy sokan gondolják, itt 5–10 éves távlatokról beszélünk. A kulcs az alkalmazkodás: aki kíváncsi, tanulni akar, gondolkodik, annak mindig lesz helye ebben az új rendszerben. Nem azért élünk tovább, hogy ugyanazt a munkát végezzük 60 éven át. A piac új egyensúlyokat teremt, és ha valami olcsóvá válik, máshol új érték keletkezik. A probléma az, ha emberek tömege nem tud rugalmasan váltani – mert nincs megfelelő képzés, vagy földrajzi, társadalmi akadályok miatt nem tudnak mozdulni.

Ezt nem engedhetjük meg. Nemcsak erkölcsi, hanem gyakorlati okokból sem: ha a világ jelentős része szenved, az előbb-utóbb ránk is visszahat. Mert szennyeződik a környezet, mert migrációs nyomás keletkezik, vagy mert nincs, aki megvásárolja a termékeinket. Valamennyire együtt kell mozognunk, ha biztonságban akarunk élni.

Rab Árpád

Ha már a társadalmi rend veszteseinél és nyerteseinél tartunk: úgy tűnik, hogy vannak olyan munkakörök, ahol gyakorlatilag az elvégzett munka végtelenszeresét tudja az AI elvégezni. Sokan ez alapján gondolhatnák, hogy így a tőke, ami generálódik, szintén végtelenszeres. Nyilván a gazdaság nem így működik, de mennyire segíthet az AI abban, hogy megoldja a globális pénzproblémát és más társadalmi problémákat? Például általánosabbá válhat az alapjövedelem?

Az alapjövedelem gondolata egy szuper vízió. Az AI fejlődését nem feltétlenül azért kellene kihasználni, hogy még többet dolgozzunk, hanem hogy több időnk legyen – például, hogy heti két napot kelljen csak dolgozni, és a fennmaradó időben az egészségünkkel, a környezetünkkel vagy egymással foglalkozzunk. Hogy ott legyünk a gyerekeinkkel, és ne csak a gépek beszélgessenek velük.

Persze ez nem ilyen egyszerű. Ha egy ország bevezeti az alapjövedelmet, de a másik nem, akkor az könnyen inflációhoz, értékvesztéshez vezethet. Ez globálisan csak apró lépések sorozataként működhet.

Vannak már olyan munkahelyek, ahol informálisan megvalósult a négynapos munkahét, vagy ahol lehetőség van otthonról dolgozni – ezek mind ebbe az irányba mutatnak.

A cél nem feltétlenül az, hogy fix havi alapjövedelmünk legyen, hanem hogy az alapvető életfeltételeket könnyebb legyen biztosítani. Hogy afölött mindenki a maga célja szerint dolgozhasson. Ez a vízió a fejlett országokban már valóban közelít. Ehhez viszont szükségünk van mesterséges intelligenciára. Azért, mert a világ rendkívül összetett: nyolcmilliárd emberrel és egy véges erőforrású bolygóval csak úgy tudunk fenntarthatóan élni, ha jól osztjuk el az erőforrásokat. És ehhez az AI segíthet. De a döntéseket nem hozza meg helyettünk.

A jövőben a gazdagság talán nem is pénzalapú lesz.

Lehet, hogy például a felelős viselkedésünkkel – vízspórolás, fenntartható életmód – válthatjuk ki az adót, amit ma pénzben fizetünk. Ezt technikailag már meg tudja csinálni egy gép. De a mesterséges intelligencia nem pótolja az emberi intelligenciát. Eszköz, lehetőség. Mint egy könyvtár: attól még olvasni akarónak, értőnek és kíváncsinak kell lenned. A gép nem fog célokat kitűzni. Nincsenek vágyai, nem akar munkát, pénzt, életminőséget. Ő paraméterek szerint dolgozik. A döntést az ember hozza meg: lehet, hogy gazdaságilag nem éri meg valakinek hitelt adni, mégis megadjuk, mert nem akarjuk, hogy szegény maradjon.

A jövő kulcsa az lesz, hogy felismerjük: mikor éri meg hatékonytalannak lenni. Amikor gyalog megyek haza, pedig hosszabb, mégis boldogabban érkezem meg. Ezt a gép nem érti, és ha mégis úgy programozzuk, hogy értse, akkor az már nem gép – hanem valami, amit elrontottunk. Ezért a gépnek hatékony gépnek kell maradnia. Az emberi boldogság, együttérzés, igazságosság, ezek a mi dolgaink. A felelősség nem kisebb lett, hanem nagyobb. Nekünk kell kérdezni, célokat adni, értelmezni, megvalósítani.

A leghatékonyabb gép is haszontalan, ha nincs ember, aki kérdez, és ember, aki cselekszik.

Rab Árpád

Az oktatás elég sokszor felmerült ebben a beszélgetésben  Egy korábbi interjúnkban egy digitális szociológus azt mesélte, hogy saját gyermekein próbálta ki, miként magyaráz el egy alapfokú ismeretet a ChatGPT. Az volt a tapasztalata, hogy az AI elképesztő türelemmel, és magyarázóképességgel rendelkezik, szinte felülmúlva egy ember képességeit. Ha ez a technológia tömegesen elterjed, az inkább felemel minket egy magasabb szintre, vagy elvesz valamit, ami emberré tesz minket?

Rövid távon az történik, hogy egy új technológia, egy innováció, megkérdőjelezi a korábban működőképes rendszereinket. Mindig így volt: jön valami új, és felborítja a megszokott rendet. Ha korábban például az volt a felsőoktatásban a mérce, hogy egy hallgató képes 40 oldalt megírni, ma már ezt egy mesterséges intelligencia is meg tudja csinálni — néha jobban. Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés: elvesz-e valamit ez a technológia az értékből, vagy csak azt jelzi, hogy másképp kell mérnünk a tudást? Például lehet, hogy nem az írásos szakdolgozat a jövő útja, hanem egy személyes, mély interjú, vagy egy órás prezentáció, ahol kiderül, hogy a hallgató ténylegesen ért-e az adott problémához, képes-e gondolkodni, érvelni, kérdezni, válaszolni. Az életben ezek a készségek lesznek fontosak, nem a leadott oldalszám.

És ez nem csak az egyetemi oktatásra igaz. Vegyünk egy általános vagy középiskolai osztálytermet. Ott is mindig három fő csoport van: akik nem érdeklődnek, akik tehetségesek, és a nagy átlag. Melyikre jusson idő? Eddig nem lehetett mindenkire figyelni. Most viszont az AI lehetővé teszi, hogy akár differenciáltan is tanítsunk — nem teljesen személyre szabottan, de célzottan. Aki négyszázszor akarja hallani a szót, megteheti. Aki beszélgetni akar, beszélgethet. Ez óriási előrelépés.

A másik, amit újra kell gondolnunk, az maga az iskola szerepe. Régóta tudjuk, hogy nem pusztán a tudásátadás színtere. Ma már podcastokból, videókból, fórumokból sokan olyan tudásszintet érnek el, mint mások egy egyetemen. De az iskola egyedisége nem ebben rejlik. Hanem abban, hogy közösséget teremt. Abban, hogy ott lehet gyakorolni az együttműködést, a vitát, az érzelmi intelligenciát. És abban, hogy az emberek megtanulnak hinni ügyekben — bármiben, amit fontosnak éreznek.

Ez az, amit semmilyen mesterséges intelligencia nem tud pótolni. Az AI nem közösség, nem hit, nem értékrend. Ezeket emberektől tanuljuk.

De az AI lehet eszköz. Egy rendkívül erős eszköz, amellyel végre megvalósíthatjuk mindazt, amit az oktatásról évek óta álmodunk: problémaalapú tanulás, tananyagkarcsúsítás, tehetséggondozás, egyéni utak támogatása. Viszont ehhez kell egy vízió is. Tudnunk kell, hogy mi a célunk. Ha azt gondoljuk, hogy az oktatás lényege a házi feladat kiosztása és az osztálycsend, akkor valóban veszítünk. De ha felismerjük, hogy a technológia lehetőségeket ad, a döntéseket viszont továbbra is nekünk kell meghoznunk, akkor csak rajtunk múlik, hogyan használjuk fel.

Nem a technológia miatt idegenedtünk el, hanem mert sokszor úgy döntöttünk, hogy elég a "szinte olyan". Szinte olyan, mint egy baráti találkozó, szinte olyan, mint az élő tanítás. De nekünk kell kimondani, mikor nem elég a "szinte". És ehhez továbbra is embernek kell maradnunk.

EZ IS ÉRDEKELHET

Eddig csak ízelítőt kaptunk az AI képességeiből: ha elszabadul a tőzsdén, jöhet az igazi fekete leves

Fontos lenne az iskolákban is megtanítani azt, hogyan lehet védekezni az álhírek ellen, ezeknek a terjedését ugyanis a mesterséges intelliencia egyre jobban segíti elő.

Többször is említette az interjú során a klímakérdést. Nemrég beszélgettem egy klímakutatóval, és ott például egyáltalán nem merült fel a mesterséges intelligencia és a klímaváltozás összefüggése. Pedig Sam Altman, a (az OpenAI igazgatója) is nyilatkozta, hogy pusztán az olyan udvarias kiegészítések, mint a "kérem" vagy "köszönöm" is érezhető karbonlábnyommal járnak globálisan. Lehet ez az egyik legnagyobb láthatatlan fenyegetés?

A mesterséges intelligencia valóban borzasztóan energiaigényes technológia. Fejlesztik, hogy kevésbé legyen az – például új típusú hűtési megoldásokkal vagy az energia másodlagos hasznosításával. Egyre több helyen például a szerverfarmok hőjét lakóházak fűtésére használják. Ez részben a fenntarthatóság, részben a gazdaságosság miatt történik. Most még a technológia "berobbanási" szakaszában vagyunk: a fő cél az, hogy működjön, gyors legyen, és szeressék az emberek. Az optimalizálás majd ez után jön – mint az autóiparban: előbb ment a kocsi, aztán lett benne katalizátor meg start-stop rendszer.

Ami az udvariasság karbonlábnyomát illeti – olvastam erről, és igen, lehet rajta mosolyogni. Ugyanakkor van mögötte egy fontosabb kérdés: ha olyan világban élünk, ahol a munkatársaink egy része gép, de ugyanabban a chatablakban beszélgetünk velük, mint az emberi kollégákkal, akkor hosszú távon nem mindegy, hogyan kommunikálunk. A nyelv és a szokások átszivároghatnak.

Ha a gépnek nem köszönök, akkor lehet, hogy később az embernek sem fogok. Ez kulturális szempontból kockázat.

Másrészt viszont fontos, hogy ne pazaroljunk erőforrásokat ott, ahol nem muszáj. Egy egyszerű kérdés – például, hogy mikor halt meg Árpád vezér – nem igényel nyelvi modelleket. Egy alap Google-keresés is megteszi. Nem kell mindenhez a legnagyobb motor. Ez nemcsak pénz- és energiatakarékossági kérdés, hanem józan ész is. Ágyúval ne lőjünk verébre.

Ez egyébként nem feltétlenül a felhasználók felelőssége – a technológiai cégek dolga lesz, hogy az egyszerű kérdéseket olcsóbb rendszerekre irányítsák. A komplex kérdésekhez marad az erősebb rendszer.

Rab Árpád

És itt jön be a klímaváltozás. Alapvetően át kell állnunk egy új szemléletre. A növekedésközpontú, a természetet legyőzendő forrásként kezelő világkép helyett egy együttműködő, hatékony rendszert kell kialakítani. Úgy kellene spórolni, hogy szinte észre se vegyük – ez az okos rendszerek valódi lehetősége. Zárja el a vizet magától, állítsa le a fűtést, ha nincs otthon senki, mutassa meg, ha elég az online megbeszélés is – és mi mégis kényelmesen élünk tovább.

Ha ezt most nem tesszük meg, akkor később a piac fogja megoldani – csak sokkal durvábban. Régen kidobtuk az élelmiszer harmadát, most már nem – mert drága lett. A változás így is, úgy is jön, csak az nem mindegy, mikor és hogyan.

És még egy fontos dolog: a mesterséges intelligencia segíthet a háttérben. Olyan rendszerekben, amik nem látszanak, de optimalizálnak – például az energiafelhasználásban, a logisztikában, a termelésben. Ezekben az esetekben az MI valóban lehet környezetbarát eszköz. De ne legyenek illúzióink: minden, ami a kényelmünket szolgálja, alapvetően árt a természetnek. A kérdés nem az, hogy rossz-e, hanem hogy mennyit nyerünk vele. Megéri-e működtetni 15 milliárd AI-t? Vagy inkább nekünk kellene megtanulni okosabban élni?

Én azt gondolom: kellenek ezek a gépek. Mert olyan társadalomban élünk, ahol nincs közös értékrend, kevés a bizalom, és az együttműködéshez kellenek a technológiai hidak. Az emberek polarizáltak, bizalmatlanok, előítéletesek. De ha ugyanabban a rendszerben bíznak – például ha az online rendszer garantálja a biztonságot – akkor együtt tudnak működni. És ez most kulcsfontosságú.

Nemrég betört a DeepSeek is az AI világába, és sokan már number one technológiaként emlegetik. Ha Kínára gondolunk — akár a webshopok (például Temu), a Huawei, vagy a TikTok kapcsán — mindig felmerülnek adatvédelmi aggályok. Most már tudjuk, hogy az új kínai AI-jal kapcsolatban vannak-e ilyenek.

Igen, a mesterséges intelligencia alapvetően adatalapú technológia, és azokban a környezetekben működik igazán jól, ahol sok adat áll rendelkezésre. Egy olyan országban, mint Kína, ahol hatalmas a belső piac és rengeteg adatot tudnak gyűjteni, már nagyon korán sikerült hatékonyan optimalizáló rendszereket létrehozni. Ezek például a világkereskedelemben is komoly szerepet kaptak — akár abban, hogyan töltenek fel konténereket, hogy ne maradjon kihasználatlan hely, így hatékonyabban, olcsóbban lehet exportálni.

Általánosan elmondható, hogy minél nagyobb egy adatbázis, annál jobban lehet rá mesterséges intelligenciát építeni. Ha például az összes európai állampolgár minden adata rendelkezésre állna, abból elképesztően pontos, akár egészségügyi AI-rendszert lehetne fejleszteni. Ugyanakkor a jövő nem feltétlenül a nagy, tömeges adatgyűjtés felé halad, hanem inkább az úgynevezett „okos adatok” irányába. Például az, hogy 5-10 éven belül akár megduplázhatjuk egy-egy ember élettartamát mesterséges intelligenciával, már nem a világ összes egészségügyi adatára épül, hanem arra, hogy pontosan ismerjük az adott személy adatait.

EZ IS ÉRDEKELHET

Érik a világbotrány: beigazolódott, amit már sejtettek a kínai DeepSeek mesterséges intelligenciáról

A dél-koreai adatvédelmi hatóság szerint a kínai DeepSeek mesterségesintelligencia-cég engedély nélkül továbbított felhasználói adatokat és MI-parancsokat más országokba.

Adatbiztonsági szempontból két szinten jelentkezik a kihívás. Egyrészt, ahogy nő az adat értéke, úgy válik egyre fontosabbá a megszerzése, felhasználása, és védelme is. Jelenleg mindenki gyűjt adatokat, gyakran anélkül, hogy tudná, mire fogja őket később használni. Így az adataink védelme mind üzleti, mind társadalmi érdek. A másik szint pedig az, hogy az emberek sokszor túlbecsülik, hogy ezek a rendszerek mennyit tudnak róluk. Például gyakran hallani, hogy „a Facebook biztos lehallgat”, pedig általában néhány adat kombinálásával — például két geolokációs adat és egy keresési előzmény — már ugyanolyan következtetéseket lehet levonni. Az emberek néha több hatalmat tulajdonítanak ezeknek a rendszereknek, mint amennyivel valójában bírnak.

Fontos megérteni, hogy az adatvagyon-gazdálkodásnak sok szintje van. Az utóbbi három évben a generatív AI-ok piacán egyfajta monopolhelyzet alakult ki, de mostanra verseny is van. A DeepSeek is azért tudott létrejönni, mert sok korábbi innováció nyílt forráskódú megoldásokból fejlődött ki. A verseny jót tesz a technológiának és a társadalomnak is.

A valódi kihívás azonban nem az, hogy technológiailag hogyan lehet olcsóbban előállítani AI-megoldásokat, hanem hogy milyen adatbázisokra építünk.

Például, ha a történelemről szeretnék érdeklődni, nem mindegy, hogy egy amerikai vagy egy európai adatbázis alapján válaszol a mesterséges intelligencia. Üzleti szempontból is nagy kockázatot jelent az adatkezelés, társadalmilag pedig az a fő gond, ha ezeket a rendszereket egységesnek tekintjük.

Minden felhasználónak három dolgot érdemes tudnia egy AI-ról: milyen adatokból dolgozik, milyen műveleteket végez ezekkel az adatokkal, mit kezd az eredményekkel.

Egy kínai egészségügyi mesterséges intelligencia például nemcsak azért lehet aggályos, mert adatot gyűjt egy európai felhasználóról, hanem azért is, mert a kínai egészségügyi adatokon alapuló ajánlásokat adhat egy európainak, ami nem biztos, hogy releváns vagy megfelelő. Ezért mindig a lokálisan adaptált megoldás a biztonságosabb és hatékonyabb. Ezek a kihívások szerintem kezelhetők — de valóban jelentősek.

Rab Árpád

Rendkívül népszerűek manapság a disztópikus sorozatok. Személyes tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy 2025-ben ezeket nézve, főleg ha újonnan készültek, sokkal nehezebb igazán erős disztópikus tartalmat létrehozni. Lehet ennek olyan oka, hogy korábbi sci-fi vágyaink és jóslataink önbeteljesítőek lettek?

Nagyon összetett kérdés, de biztos, hogy van benne egyfajta ciklikusság, hogy éppen hogyan látjuk a jövőt. Egyébként a jövőről alkotott kép mindig árulkodik a társadalom aktuális állapotáról is — csak van benne egy időbeli csúszás. Vannak alkotók, akik előrébb járnak a gondolkodásban, de alapvetően például az ’50-es években, a második világháború után mindenki azt hitte, hogy most már minden rendben lesz. Ekkor sok pozitív jövőképet mutató science fiction és film született.

Amikor viszont aggódni kezdünk a jövő miatt, akkor természetesen a kockázat érdekel minket — ez ösztönös dolog, a dzsungelben is a tigrist figyeljük, nem a virágokat. A disztópiák médiatermékek is, és nem arra ül be senki a moziba, hogy végignézze egy boldog ember unalmas napját harminc év múlva. Ezek a történetek azért készülnek, mert ma jobban aggódunk a jövőnk miatt, mint azok, akik mondjuk egy nagy háború vagy trauma után voltak, és inkább azt gondolták, hogy innen már csak jobb jöhet.

Ráadásul most van egy sajátos helyzet, hogy a jólétben élők attól félnek, hogy ezt elveszíthetik. Valójában lehetne még jobban élni, de bennünk mégis ott van a félelem, hogy innen már csak lefelé vezet az út.

Emellett az is igaz, hogy az időhorizontunk beszűkült: régen 30-40 évre előre gondolkodtak, de ugyanazokkal a kérdésekkel, mint most. Például hogy mi lesz a robotokkal, a környezettel, vagy hogy felborul-e a természet egyensúlya egy nap alatt. Ezek a témák már évtizedek óta velünk vannak — édesapám például a ’80-as években írt a vízfogyasztás korlátozásának szükségességéről, és ez ma is aktuális.

EZ IS ÉRDEKELHET

Orwell regényeit idézi az új kínai találmány: ha elterjed, vége az emberek magánéletének

A technológia várhatóan műholdra vagy akár egy űrállomásra is felszerelhető lesz.

A különbség annyi, hogy most már a hétköznapjainkban is érezzük ezeknek a problémáknak a súlyát, és néha úgy tűnik, mintha egy megvalósult disztópiában élnénk. Másrészt kevesebb olyan film készül, ami igazán messzire nézne a jövőbe — például hogy kolonizáljuk a galaxist. Ha meg készül is ilyen, az inkább fantasy jellegű, kardos űrhajózással. A fantasy műfaja egyébként a ’70-es, ’80-as évek jóléti fellendülésekor szintén nagy népszerűségnek örvendett.

Az is igaz, hogy a technológia ma már sok mindent a kezünkbe ad, és amit régen egy baráti társaság képzeletében alkotott meg, azt ma egy 3D-s világban is meg lehet jeleníteni. A disztópiák népszerűsége mögött tehát több tényező van: médiatermékek, félelmeink a jövőtől, valamint az, hogy valóban nagy kihívások előtt áll az emberiség.

Szerintem ezek a disztópiák nemcsak ijesztgetésre valók, hanem segítenek is: megmutatják, hogy ha ez a jövőkép nem tetszik, akkor rajtad is múlik, hogy másként legyen. Én inkább attól félek, hogy lecsökken az emberi kíváncsiság, és szellemi börtönökbe zárjuk magunkat. Mert jópofa ugyan, ha sivatagi autóversenyek vannak a jövőben, de valójában nem ilyen lesz a világ. Nem hiszem, hogy disztópiában élnénk, és nem is az vár ránk. Nem azért, mert ennyire optimista vagy naiv vagyok, hanem mert a változástól félünk, miközben a lehetőség a kezünkben van. Akkor lenne igazán baj, ha látnánk a kihívást, de nem lennének eszközeink. Most viszont látjuk, és eszközeink is vannak — és ez sokkal biztatóbb.